NÉMETH GÁBOR

Németh Gábor
(1956 - ) író, forgatókönyvíró, szerkesztő, egyetemi tanár

(…) annyira nem volt egyébként errefelé igazi néger, annyira nem jutott szegény magyaroknak, hogyha aztán egyszer mégis idekeveredett egy véletlenül, te meg mondjuk nem voltál több négyévesnél, és voltál annyira bátor, hogy hozzáérjél, hát utána megnyaltad az ujjad, biztos-e, hogy nem volt a bácsi csokiból

később, mondjuk hetvennyolcban, a parlamenti könyvtárba persze már inkább „feketék” jártak, például egy orvostanhallgató, valahonnan szovjetafrikából, nézem, ahogy mosolyog, furcsa szertartással köszön, köszön a többi feketének, de a magyar haverjait is beveszi a buliba, velem is próbálkozik, de sajnos nem bírom megjegyezni, hogyan kell csinálni, összecsapják a tenyerüket, aztán a leendő szívsebész az ujjai végével valahogy beleakaszkodik a másik behajlított ujjaiba, közelebb húzza magához, végül hanyag kézfogás lesz belőle, leírhatatlanul laza és befogadó egyfelől, másfelől viszont, ha nem vagy benne, abszolút kirekesztő

„a négus”

hailé szelasszié!

(…) úgy terveztem, pár napot eltöltők itthon, megpróbálom elfelejteni a munkát, könyvtárba járok, fürdőbe meg moziba, nagyokat sétálok, főzök, kiülök a teraszomra, fröccsözgetek, és bámulom az újlipótvárosi háztetőket

„végül is nem vagyunk mi megkötözött barmok”

az első délelőtt sétálni indultam, és hirtelen eszembe jutott a szalai cukrászda, már túl a demarkációs vonalon, a régi lipótvárosban, a balassi utcában, fölrém lett, hogy milyen volt oda átrándulni, tízévesen, átkelni a szent istván körúton, mint egy folyón, puszta kalandvágyból, hiszen a medve, a rigolettó vagy a zen tai ugyanolyan jó lett volna, ha már éppen franciakrémesre vágytál, a szalai viszont utazás volt egy másik világba

a szalai franciakrémese derengeni, aztán izzani kezdett a képzeletemben, évtizedek óta nem jártam arra, kíváncsi lettem, megvan-e még egyáltalán a cukrászda, úgyhogy a jászai mari tér aluljáróján át, az egykori pártház csomagolt disznózsírra emlékeztető tömbjét magam mögött hagyva, tíz perc alatt odaértem

még megvolt, de zárva találtam, szemben viszont kávéház nyílt, vagy nem is kávéház, hanem az a mostanában divatos, nehezen megnevezhető valami, félúton kávéház és étterem között, csíkos árnyékolóval és nádszékekkel a teraszán, a portál üvegére egy szó volt felírva, egy szó, amit nagyon régen nem olvastam, az a szó, hogy

BIARRITZ

vannak szavak, amik szétolvadnak a szádban, másokat meg inkább rágni kell, nekem ilyen volt a „biarritz”, igazi harapnivaló, a dupla „r” ropogása, az „i-a-i” feszesen záródó íve, a szó végén a „tz”, mintha egy apró madár, mondjuk a fenyőrigó vörösre sült szárnyát roppantanád el

olyan volt, mint egy üzenet

a szalai rozsdás redőnye előtt állva pontosan emlékeztem is rá, mióta vágyom biarritzba, a gyerekkorom valamelyik végtelen délutánján, a ruhásszekrény alján találtam egy régi képeslapot, amit onnan adtak fel

hazarohantam (…)

Németh Gábor: Egy mormota nyara (részlet) – Budapest: Kalligram, 2016.